Életutak

Errain Sharpclaw

A lemenő nap sugarai vörösre festették az ég alját, akár csak az erdő fáinak leveleit, törzseit, az elszórt bokrokat és a sűrű aljnövényzetet. Olyan volt, mintha az erdő vérezne. Fájdalmasan szép. A buja növényzetben két kamaszkorú felin kergetőzött önfeledten. Annyira belefeledkeztek játékukba, hogy fel sem tűnt nekik a természetellenes csend. Az erdő teljesen néma volt. Hosszú percek teltek el, mire egyikük mégis észrevette, hogy valami nincs rendjén. Gyorsan összeszedelőzködtek, majd sietve, de óvatosan visszasiettek falujukba.
Nem várt vendégekbe ütköztek, amikor hazaértek. A falu kapujában egy csoport páncélos, lovon ülő férfi vitatkozott az ott őrt álló felinekkel. A két kamasz meglapult a közelben, feszülten figyeltek a növények takarásában. Mint kiderült, a lovagok mindenképpen be akartak jutni a faluba, az őrök azonban semmiféleképpen sem akarták őket beengedni. Az egyik bujkáló felin megrémült, ijedten fordult társához.
- Ezek értem jöttek!
Súgta oda neki. A másik először nem értette, de pár pillanat múlva megcsillant szemében a felismerés.
- Amiatt a...
- Igen.
- Mit csináljunk? Ugye nem akarsz elmenni velük, Errain?
Kérdezte a lány, szeme tágra nyílt ijedtében és megragadta a fiú kezét. Amaz zavarban volt ettől a gesztustól, így hamar elhúzta kezét. Épp szólásra nyitotta száját, de torkán akadtak a szavak. Átnézve a lány feje felett éppen látta, hogy az egyik lovag leemelte hátáról a pallosát és egyetlen mozdulattal félbevágta az egyik őrt. Társai követték példáját, hirtelen mindannyiuknak a kezében ott voltak a fegyvereik. Csak pár szívdobbanásnyi idő telt el, mire a lovagok bevágtattak a faluba és nekikezdtek a tömeges mészárlásnak. A korai estét hamarosan megtörték a mészárlás hangjai. Halálsikolyok, páncélcsörgések, patadobogások és parancsszavak kiáltásai zavarták fel az erdőt.
A bokrok közt lapuló lány felsikoltott, talpra pattant és futásnak eredt a faluba. A mellette fekvő fiú későn ugrott utána, nem érte őt el, hogy megállítsa. A lány épp csak belépett a kapun, amikor oldalról egy súlyos harci kalapács kaszálta őt el. Élettelenül, kifacsarodva terült el a földön. A fiú, aki még mindig a növények közt bújt meg, mozdulni sem tudott. Fel sem fogta, hogy egy perce még a lány mellette lapult, most pedig holtan fekszik. Ideje azonban nem maradt keseregni, az egyik lovag parancsszavakat vakkantott társainak, miközben a felin rejtekhelye felé mutogatott. Két lovag indult meg a fiú felé, az egyik maga a lány gyilkosa volt.
Errain hátrálni kezdett, majd talpra állt, megfordult és futásnak eredt. A lovagok így azonnal kiszúrták őt, azonban remélte, hogy helyismerete, a paladinok nehéz páncélja és a lovaik termete az ő hasznára válik majd. Teljes erejéből rohanni kezdett, egészen addig futott, amíg el nem hagyta maga mögött a lovagok páncéljának csörgése. Fáradtan rogyott össze, hogy egy kicsit pihenjen, azonban a háta mögül ismét meghallotta a fémek egymáson való csikordulását. Hasra vetette magát és begurult a legközelebbi bokor alá. Pár perc múlva a látóterébe került négy lóláb. Gyorsan cselekedett. Kinyúlt a növények közül, megfogta az állat egyik lábát és belemélyesztette karmait. Sajnálta az állatot, de nem volt más lehetősége.
Ahogy várta, a ló megzavarodott, levetette magáról lovasát és futásnak eredt, amennyire sérült lába engedte. A lovag káromkodott egy sort, majd megpróbált talpra állni, de a nehéz páncél most ellene volt. Errain kiugrott a növények takarásából és a férfire vetette magát. Dühödt morgással, eszét vesztve kezdte őt karmolni, ahol csak érte. A paladin rémülten kiáltozott, de nem kapott segítséget. Lélekjelenlétét összeszedve oldalra nyúlt, próbálta magához venni fejszéjét. Errain gyorsabb volt nála, legurult a lovagról, felkapta a fegyvert és lesújtott vele.
A felin reszketve, kimerülten és összetörten rogyott a holttest mellé. Alig egy órája még gyerekkori barátjával volt, felhőtlenül szórakoztak. Most pedig? Az emberek lovagrendje üldözi őt, lemészárolták miatta a faluját, ő maga pedig gyilkossá vált. Megsemmisülten bámult maga elé, a kezében szorongatott kétkezes fejszére, mely félig kifordulva hevert mellette. Próbálta leküzdeni feltörő könnyeit, nem sok sikerrel.
Nem figyelte, mennyi idő telt el. A fejsze még mindig ott volt mellette, a lovag teste pedig már kivérzett, sűrű, sötét folttá gyűlt vére. A fiú nem vette észre, hogy bárki is megközelítette volna őt, így megrettent, amikor egy vékony, de erős kéz a vállához ért. Összerezzent, talpra akart ugrani, de az idegen erősen tartotta őt a földön. Jobb híján a válla felett nézett hátra az ismeretlenre.
- Nyugodj meg, felin!
Szólt rá egy lágy férfihang. A fiú megpróbálta alaposan szemügyre venni az idegent. Magas, vékony alkatá férfi állt mögötte. Lombszín bőrvértet és köpenyt viselt, vállán egy íj volt átvetve. Arca előtt földszínű kendő volt megkötve. Haja rövid, bozontos és fehér volt, szemei pupilla nélküli ezüst gömbök.
- Vadelf...
Bukott ki Errain száján, de rögtön meg is bánta, ahogy meglátta, hogy az elf szemei összeszűkültek.
- Természetelf vagyok.
- Bocsánat, nem akartam...
- Fogd a fegyvered és gyere!
A fiú először nem értette, mire gondol az elf, de aztán lenézett maga elé. Azóta szorongatta a lovag fejszéjét. Talpra állt, rendesen is kézbe vette a fejszét és körülnézett. Az elf nem volt sehol. Már épp kiáltani akart volna neki, amikor az visszatért. Egy nagymacskát vezetett gyeplőn.
- Csukd be a szád!
A férfi és hátasa elléptek a felin mellett, aki értetlenül ácsorgott. Az elf észrevette, hogy a fiú nem követi őt, így megállt és hátranézett rá válla felett. Tekintete kérdő volt, de nem szólt semmit.
- Az enyéim?
A fiú kétségbeesetten nézett a férfira, aki továbbra is hallgatag maradt.
- Mi lesz velem?
- Ezt eldönteni nem az én dolgom. Velem tarthatsz az enyéimhez, vagy a saját lábadra állsz.
Errain a vállára kapta a kétkezes csatafejszét, elmorzsolt egy utolsó könnycseppet, majd az elf szemeibe nézett.
- Kivezetnél az erdőből?
A férfi biccentett, majd elindult, a fiú pedig követte.

Vayne

A magányos cella mélyen a föld alatt lapult, rejtve a mágusok tornya alatt. Kevesen tudtak a létezéséről, pedig több százan laktak felette. A cellához egy hosszú, kanyargós lépcsősor vezetett le, melynek utolsó lépcsőfoka a rácsok előtt állt meg. A zárda nem volt hétköznapi börtön. A falakba és a rácsokba mágiát elnyomó rúnákat véstek készítői, ezen kívül két napelf lovag állt őrt a napi huszonnégy órájában, hogy a fogoly semmiképp se használhasson mágiát.
A rab egyébként egy teljesen hétköznapi embernek nézett ki. Rövid, barna haj és kék szemek, keskeny arc és vékony, nyúlánk alkat jellemezte. Ruházatát egy kopott, szürke szöveting és egy barna, bő szárú vászonnadrág alkotta.
Első ránézésre indokolatlannak tűnt ilyen mértékű őrizet mellé. Teljesen hétköznapi fickónak tűnt, aki unalmában a cellában elhelyezett matracon feküdt hanyatt, miközben egy alma méretű bőrlabdát dobált a levegőbe, majd elkapta azt, amikor felé zuhant. A két őr tudomást sem vett róla, bár ezt nem is bánta, őrült neki, hogy ez a kettő nem lesi mozdulatát.
Léptek zaja hallatszott a lépcső felől, majd nem sokra rá felbukkant egy kellemes küllemű, de szigorú arcvonású napelf. Vörös talárt viselt, aranyszőke haját egy fonatba fogta hátra, így még keskenyebbé, és egyúttal zordabbá tette arcéleit. Smaragdzöld, pupilla nélküli szemeivel szúrósan mérte végig a két lovagot. Ennek ellenére mosolyt erőltetett az arcára, úgy lépett eléjük és köszöntötte őket kedélyes hangnemben.
- A nap vezessen titeket, testvéreim!
Az egyik lovag elé lépett, arcára kiült a megvetés és a felháborodás.
- Bah, még hogy itt nap? Olyan ez, mint egy kripta!
A mágus biccentett, tekintete végigsiklott a cellán.
- Valóban nem kellemes. Ezért gondolom, örömmel halljátok, hogy a főmágus engedélyezett számotokra egy órácska pihenőt.
Hogy nyomatékosítsa szavait, a mágus egy tekercset húzott elő talárja alól, amin a főmágus pecsétgyűrűjének jele látszott. A lovag átvette az iratot, feltörte a pecsétet és végigfutotta a sorokat.
- Ez valódi.
- Hát persze, hogy valódi!
Csattant fel a varázsló, majd kitépte a paladin kezéből a levelet.
- Mit gondoltok, örömömben jövök le ide?
Ekkor a másik lovak szólalt meg.
- Maga az egyetlen, aki látogatja a rabot, mióta az csak itt van. Honnan tudjuk, hogy nem akarja megszöktetni?
A mágus fáradtan sóhajtott, majd megcsóválta a fejét.
- Ha megpróbálnám, csak azt érném el vele, hogy engem is mellé zárnak. Na, hess felfelé! A főmágus parancsa, hogy négyszemközt beszéljek a fogollyal.
A két lovag összenézett, majd szó nélkül elléptek a mágus mellett, aki mozdulatlanul várta meg, míg elhal lépteik hangja. Csak ezután lépett a rácsok elé. Az ember közben érdeklődve nézte végig a jelenetet, de nem szólt közbe.
- Szervusz, Vayne!
Köszöntötte a napelf az embert, mintha csak egy kényelmes piknikezés közben lennének. Az ember nem vett róla tudomást, ismét a bőrlabdát dobálta. A napelf várt egy kicsit, de továbbra is úgy tűnt, hogy az ember nem akar róla tudomást venni, így hát megköszörülte torkát és egy újabb tekercset vett elő talárjából.
- A főmágus küldött. Amnesztiát ad.
A rab hagyta a labdát a földre esni. Felült a matracon, arcán valódi érdeklődés látszódott.
- Nocsak, mi lelte? Rájött három év után, hogy ez a Vayne fiú mégse rossz gyerek?
- A rendünk kapott egy megbízást. Ha elvégzed, szabadon távozhatsz.
- Nem fognak megint üldözni, bezárni a föld alá és kísérletezni rajtam?
- Ha nem szöktél volna meg...
A mágus nem tudta befejezni a mondatot, torkán akadt a szó. Az ember egy szívdobbanásnyi idő alatt ugrott fel ültéből és feszült neki a cella rácsainak. Arca csupán centikre volt a napelf arcától, így az tökéletesen láthatta a megfeszült izmokat, a szemekben lángoló őrült dühöt, a tombolási és gyilkolási vágyat. Az ember ujjai elfehéredtek, ahogy a rácsokat markolta. Fogait csikorgatva sziszegte a szavakat.
- Miattad kerültem ide! Te dobtál a karmaik közé, mondván lehetek valaki! Miattad kellett elszenvednem a sok kísérletet, a kínzásokat, és amikor elszökhettem volna, te adtál fel nekik!
Az elf homlokán legördült egy verejtékcsepp, szíve zakatolását tisztán lehetett hallani. Hátrált egy lépést, hogy biztos távolba kerüljön az embertől, csak azután folytatta mondandóját.
- Sajnálom. Én sem tudtam, hogy mibe küldtelek.
- Üres szavak...
Az ember ellépett a rácsoktól, ismét hanyatt vágta magát a matracon és a plafont kezdte el bámulni.
- Ott tartottam - folytatta az elf -, hogy ha elvégzed a feladatot, szabadon eresztenek.
- Azt hiszem, inkább itt maradnék - válaszolta az ember. - Etetnek, vigyáznak rám, nincs semmi gondom... jó itt nekem.
Az elf lemondóan sóhajtott, miközben a fejét rázta.
- Ne légy ostoba. Ha most nem jössz ki, legközelebb már csak holtan távozol innét.
- Jó erőben vagyok! Egy pár évig még csak elporosodok itt.
- Nem, nem fogsz. Ha nem fogadod el a megbízást, a rend kivégeztet. Nem tudnak a végletekig titokban tartani, de a nyilvánosságra sem akarják hozni, hogy mit tettek veled. Inkább megölnek és elhallgatják, hogy léteztél volna.
Az ember kézbe vette a labdát, megforgatta párszor ujjai közt, majd kihajította a rácsok között, egyenesen neki az elfnek. Az összerándult és értetlenül nézett az emberre.
- Ez meg mire volt jó?
- Feszültség levezetés. Meddig fontolhatom meg ezt az... "ajánlatot"?
- Eddig. Elfogadod, vagy meghalsz.
- Ahha, szóval azért küldtek, hogy megölj?
- Azért küldtek, mert remélik, hogy nekem nem mondasz nemet. Én sem akarnám, ha kivégezzenek, szóval lépj túl az egódon és fogadd el ezt a rohadt megbízást!
Az ember nem válaszolt, csak a plafont bámulta. Az elf sejtette, hogy gondolkodik, így nem zavarta őt meg. Percekkel később törte csak meg a csendet az ember.
- Mi lenne ez a megbízás?
A mágus mosolyogva lépett közelebb a rácsokhoz.
- Nem értesítettek pontosan minden részletről. Annyit tudok, hogy a Lovagrend kért tőlünk segítséget.
- Mi közük a mágusoknak a lovagokhoz?
- Ez nem hivatalos, de azt pletykálják, hogy van egy felin, akit már három éve üldöznek és még nem tudták begyűjteni. Még nem szánták el magukat a végső lépésre, pedig többször is megölhették volna már.
- Tudhat valamit az a dög, ha még mindig tart a hajtóvadászat. De miért én? Mi van a nagymesterekkel?
- A te, khm, mágiád merőben más, mint a miénk.
- Instabil és irányíthatatlan.
- Erőteljes és lenyűgöző! - A mágus úgy ejtette ki ezt, mintha irigyelné az embert miatta. - És ami nem elfelejtendő, hogy neked nem kell vért áldoznod érte.
- Mióta itt vagyok, egy képességem se használtam. Nem hiszem, hogy...
- Menni fog, ne aggódj! Szóval, elfogadod?
Az ember felállt a matracról, odalépett a rácsokhoz, nyugodtan megmarkolta, aztán feszíteni kezdte őket. A mágus szeme elkerekedett, ahogy látta a mágiával erősített acél hajlását, hallotta a fém csikorgását, majd egy hangos törést. Hátrébb lépett és utat engedett a cellából éppen kilépő embernek.
- Elképesztő. Ezen a helyen még én se tudnék varázsolni, erre te tökéletesen használtál egy erőnövelő bűbájt! Lenyűgöző...
Az embert kevésbé foglalkoztatta ez, mint a elfet. Őt jobban érdekelte sajgó tenyere és ujjai.
- Ha te mondod.
Válaszolta szórakozottan, majd pár pillanat koncentrálás után a levegőbe emelkedett.
- Várj!
Kiáltott utána az elf.
- Te... végig ki tudtál volna jönni?
- Elképzelhető.
- Akkor miért maradtál itt több mint három évig?
- Miért ne?
Kérdezett vissza Vayne, majd előre lendült és elsuhant a lépcső teteje felé.